Mindenszentek ünnepe - november 1.

Mai formájában is több mint ezeréves ünnep ez, eredetében és jelentésében pedig visszamegy az első keresztény századokra.

Minden nép mindenkor tiszteletben tartotta nagyjait és elődjeit. A hajdani rómaiaknál az ünneplés és tisztelet legnagyobb foka volt, hogy őseiknek és hőseiknek isteni és félisteni címeket adományoztak, akiknek aztán szobrot emeltek, esetleg szentélyt állítottak fel. Marcus Agrippa az összes istenek tiszteletére templomot építtetett Kr.e. 27-ben, s a felépült szentélyt Pantheonnak nevezték el. Itt mutattak be áldozatot az összes istenek tiszteletére.

A keresztények természetesen csak az egy igaz Istent imádták, s távol tartották magukat a bálványimádó szokásoktól. Ezért többen életükkel fizettek. Sok ezren haltak meg hitükért csak Róma városában, az első századokban. A vértanúkat az élők hősöknek tartották, és tisztelték őket. Elsősorban ők voltak méltók a feltámadt Krisztust, az égi Bárányt kísérni a mennyei Jeruzsálemben, hiszen ők vértanúhalálukban, véres életáldozatukban lettek Krisztushoz hasonlóvá. Ünnepük, az összes mártírok ünnepe a húsvéti időszakban volt, a húsvét utáni pénteken. (Péntek Jézus szenvedésének és halálának a napja!) IV. Bonifác pápa 610. május 13-án keresztény templommá szentelte fel a Pantheont, a keresztény mártírok tiszteletére, ,,Sancta Maria ad Martyres'' címmel. IV. Gergely pápa (827-844) helyezte át az ünnepet november 1-jére, amely lassanként az összes szentek ünnepévé vált.

Az ünnep célja, hogy az összes szentet – nemcsak azokat, akiket az Egyház hivatalosan szentnek nyilvánított – közös napon ünnepeljük. Az ünnepi mise könyörgése ki is nyilvánítja: „Mindenható örök Isten, ki megadtad nekünk, hogy egy napon ünnepelhessük minden szented dicsőségét, arra kérünk, hogy sokszoros közbenjárásukra bőven áraszd reánk irgalmasságodat”.

Az esztendő folyamán szívesen gondolunk az egyház jól ismert szentjeire, az elmúlt kétezer év vértanúira, hitvallóira, és a szentéletű rendalapítókra. Mindenszentek ünnepén a megdicsőült Egyház kevésbé ismert és ismeret1en szentjeire gondolunk: „szent életű’” őseinkre, barátainkra. ismerőseinkre. Szent Bernát azt írja, hogy az emlékezés önmagában kevés! Ez az ünnep többet vár tőlünk: „Vágyakozzunk, törekedjünk az életszentségre és az üdvösségre! Gondoljunk gyakran arra, hogy örök életünk van, ezért nem foglalkozhatunk csupán az evilági dolgokkal! Éljünk a szeretet parancsa szerint! Kérjük Istentől, fogadjuk be és használjuk fel az üdvösség elnyeréséhez szükséges kegyelmeket! „

Gondoljunk arra, hogy a Mindenszentek ünnepe a mi saját - reménybeli - ünnepünk is, mert mindnyájan arra kaptunk meghívást Istentől, arra vagyunk teremtve, hogy egykor a rnindenszentek közösségében éljünk a mennyben. Ezekben a napokban,“ amikor a temetőket járjuk, gyakran gondolunk a megdicsőült és a szenvedő egyház (a halál utáni tisztulás állapotában lévők) tagjaira, de arról megfeledkezünk, hogy már most is, mi is (a küzdő egyház tagjai), hozzátartozunk a szentek közösségéhez. Esztendőről esztendőre ez az ünnep rá akar döbbenteni bennünket arra. hogy megkeresztelkedésünk óta már mi is mindnyájan „szentek (a keresztség kegyelme által megtisztultak)“ vagyunk (lKor 6. 11), és az Egyházban mindenki meg van híva az életszentségre (LG.40). Jézus minden egyes tanítványát, bármi is legyen rangjuk vagy állapotuk, együttesen és egyénenként, különbségtétel nélkül hívja az életszentségre: Legyetek tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes” (Mt 5, 48). Az apostol szava szerint: „Az az Isten akarata, hogy szentek legyetek” (1Tessz 4,3). Mindent megkaptunk és megkapunk ahhoz, hogy szentek tudjunk lenni.

A keresztségben megkaptuk a megszentelő kegyelmet, az isteni élet részesei lettünk a Szentlélek által, vagyis a „szentség csíráját” szinte életünk kezdetétől fogva magunkban hordozzuk. De ezt az ajándékba kapott megszentelődést – Isten segítségével – mindnyájunknak személyesen kell kibontakoztatnunk. A megszentelő kegyelem „Istennek tetszővé” tesz bennünket, de a hit, a remény és a szeretet tökéletesíti az Istennel való egységünket. János apostollal együtt gondoljunk arra, hogy már „most Isten gyermekei vagyunk, de még nem nyilvánvaló, hogy mivé leszünk” (1Jn 3,2).

Az ünnep prefációja szerint „a szentek nagyszerű példája sarkall minket, és imádsággal is közbenjárnak értünk.”. Mindkettőre szükségünk van: a biztató példára és a közbenjáró imádságra. Különösen is rászorulunk a szentek közbenjárására, hogy amit saját erőnkkel el nem érhetünk, azt közbenjárásukra Isten ajándékba adja meg nekünk.

Kérjük rendszeresen imáinkban védőszentünk, és más szentek közbenjárását, hogy tudjuk Isten akarata szerint élni és a nehézségek ellenére is ki tudjunk tartani hitünkben!